Vincent Van Gogh: Mandulavirágzás 1890
Túl nagy a kertem, több részre van osztva.
Az utca frontról óriás, aggastyán cseresznyefa virága borítja.
Szirmai, mint a gondolatok, szerte-szét heverve.
Majd mélyebben a kertben egy bodzafa, mi a rám hagyott földnek kegyeltje.
Fekete termése foltot ejt a kezemen,
mikor kosaramba teszem, bogyóit csalánbokrok közé ejtem.
És ott van az almafa, pont a kert végében.
Ő sem fiatal már, öreg ágai leborulnak a nap fényében.
Még élnek a fák, még jutalmaznak gyümölccsel, árnyékos ággal,
hol csöndes, borult, esős hallgatással,
hol burjánzó, hamiskásan hangos, színes vággyal.
Az én első fészkem is egy kert volt.
Ott csicseregtem benne csupasz elmével,
míg a cselekvés, mint utcára a száraz levelet,
ki nem tolt.
Ha már nem leszek,
a levegőből többé nem veszek.
Mikor már az erő nem nyújt kezet,
van, kit hangosan elrángat,
de engem remélem gyöngéden elvezet
oda, ahol megtalál majd valaki,
aki a szemnek elveszett.
Utolsó kertemnek kívánom azt a nyughelyet,
melyet más gondozott, de termésébe beoltotta nevemet.
