Hétfőn falevél-barna bábu vagy.
Agyagból formállak meg, hajaddá
a fűszálakat varázsolom, szemeid
tenger mélyén fekvő kagylók.
Szíved helyén holdkorong,
gerinced tejút,
csontjaidon izzanak
a csillagok.
Kedden kék uszonyú hal vagy.
Pikkelyeiddel fölsebzed a vizet.
Kopoltyúdtól hullámzik a tenger.
Húsodban só csomósodik,
éget, mint egy mérges növény,
rágja bordád törékeny faágát.
Észre sem veszed,
eltűnsz egy jeges szakadékban.
Szerdán sziszegő kígyó vagy.
Feltekeredsz lábszáramon,
mindenhol velem vagy, és suttogsz.
Legszívesebben kitépném
a nyelved, elásnám a kertben.
De nem merem. Félek, összefonódna
a gyökerekkel, és egy napon növényeim
a te hangodon szólnának.
Csütörtökön te vagy a madárijesztő.
Némán állsz a semmi közepén
csíkos ingben, hózentrógeres
nadrágban. A szél legszívesebben
kiszakítana a földből, föl-alá cikázik,
ráül az árnyékodra. Egész nap fogom
a lábad, és beszélek hozzád,
ne szállj el.
Pénteken erdő vagy.
Fáid átszúrják a felhőket.
Ahogy szuszogsz, zizegnek a levelek.
Éjjel elkerüllek. Fekete vagy,
egyre közelebb jössz
az utcákhoz, vonyítanak tőled
a kutyák.
Szombaton anyám vagy.
Zöld teád illata a falakra lapul,
bőrödön átragyog a Nap,
fénye beteríti az egész házat.
Valamennyi isten báránya
közül téged szeretlek a legjobban.
Mindenhova követlek, mindenhol
hidegebb van, mint az árnyékodban.
Vasárnap templomharang vagy,
kondulsz, a valóság megroppan.
Reszkető ablakokból néznek
az életre kelt, zongorára ült babák,
kivonulnak a ruhák a szekrényből,
táncolnak. Lehullanak az utcatáblák,
felcseréljük a szavakat beszéd közben.
Amikor elhallgatsz, akkor tűnik fel,
hogy minden csak varázslat.
