Interjú Czingel Ádámmal frissen megjelent, Másholban című kötete kapcsán

0



Czingel Ádám rövid bemutatkozása

Kalocsán születtem 1999-ben, de amint a Másholban első ciklusából is kiderül, a születésem után nem sokkal Kecskemétre kerültem, egy, azóta bezáratott csecsemőotthonba.
Születésem után három hónappal, szeptembertől kezdve lett igazi családom és igazi otthonom, bár a kötetben felvetem annak a kérdését, hogy akit elhagytak, vajon mennyi ideig hordozza magában az elhagyás traumáját. És itt szeretném megemlíteni, hogy számomra nagyon fontos, hogy én nem tudok semmit azokról az emberekről, akikre laikusként azt mondhatná valaki, hogy „vérszerinti szülők”. Nekem az igazi, a vérszerinti szülők azok, akik felneveltek és 27. éve az életem részei.
Ők nem nevelőszülők, hanem az igazi szüleim.

Sz. B.: – Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

C. Á.:
A költészettel elég korán kapcsolatba kerültem. Kiskoromban édesanyám sok könyvet vásárolt és minden nap olvasott nekem. Meséket, verseket, novellákat, regényeket. 2007-ben, mikor értesült a Kossuth kiadó, Klasszikus magyar líra sorozatának megjelenéséről, megrendelte a köteteket, mert fontosnak tartotta a régi költők megismerését.
Ez az a pont, nagyjából első osztályos koromban, mikor először találkoztam olyan nagy költő elődökkel, mint Ady Endre, József Attila, Tóth Árpád, Juhász Gyula.
Szintén általános iskolás koromban írtam meg az első versem, mikor először éreztem, hogy nem tudom magam kifejezni élőszóban. Akkoriban kezdtem úgy érezni, hogy nincs értelmük a dolgoknak, abban a formában, ahogy vannak. Minden értelmetlennek hatott.
Úgy tekintettem magamra, mint aki kívül áll az intézményi kereteken és közéjük szorítva elveszik belőle valami értékes, amit kimondani mégsem lehet.
Ha nem tudtam egyedül lenni, alkotni és befogadni az alkotásokat, az csak elvesztegetett időnek számított.
Sokat hallgattam, zárkózott lettem. Iskolába sem akartam menni. Volt, hogy bezárkóztam a szobámba és Ady Endrét, József Attilát, vagy éppen Edgar Allan Poe-t olvastam, de előfordult az is, hogy egyszerűen kisétáltam az iskola ajtaján és több kilómétert gyalogoltam hazáig.
Nem érdekelt a valóság, az igazságot kerestem.
A legnagyobb hatással Ady Endre és József Attila költészete volt rám. Ez a mai napig így van. Olyan őket olvasni, mintha hárman ülnénk egy szobában, de senkinek sem kellene megszólalnia, mert mindenki ismeri a másik gondolatait, mindenki érzi a másik érzéseit. Csak ülünk a szobában, csend van, mégis értjük egymást.
Mindig az alkotás folyamata és a csend volt, melyekben nyugalomra, békére leltem.
Van egy olyan mély belső világom, amiből folyamatosan tudok meríteni és amiket az élet nem adott meg, ebből a belső világból merítkezve mégis megéltem, átéreztem és leírtam.
Az egész traumaírásnak indult tizenéves koromban, mígnem a középiskolai irodalomtanárom, Domján Ferenc tanár úr el nem olvasta a verseket és tanácsokkal látta el a sérült, önbizalomhiánnyal küzdő akkori énemet.
Ez sokat jelentett nekem. Ezt követően még több mindenen kellett átesni. Az út sosem volt egyszerű, de amint az egyik szövegemben is fogalmazok: ha nem írok, akkor nem vagyok. Talán mondhatom, ez a fő filozófiám: írni, írni, írni, hogy éljek. A mindennapokban és talán egyszer majd az emlékezetben.
Amit megtanultam, hogy az írás nem egy magányos foglalkozás. Kell, hogy legyen valaki, aki elolvassa a szövegeket, elmondja a gondolatait, tanácsokkal látja el az alkotót. – Enélkül fokozatosan rátelepszik az alkotóra a bizonytalanság. Legalábbis velem ez történt.
2024-ben léptem rá erre az útra. A kezdőlökést az adta, hogy „szeretni” című versem megnyerte a Talentum House „A titkok őrzői” verspályázatát, majd ugyan ez év júliusában Kecskeméten ellátogattam a Mélymerülés Művészeti Magazin lapbemutatójára. Libor Zoltán (költő, közíró, a lap irodalmi szerkesztője) azt mondta nyugodtan küldjem át a szövegeim. Őszintén mondom, nem gondoltam, hogy választ kapok, de szinte másnap már érkezett is az e-mail, hogy „ezek a szövegek nagyon jók és a következő lapszámban meg is jelentet belőlük kettőt.”
Ezt követően havonta egyszer találkoztunk a Kecskeméti (mostanra bezárt) Veloroom Bike & Café-ban, ahol életről, irodalomról beszélgettünk. Nagyon fontosak voltak, és a mai napig is azok számomra ezek a beszélgetések. Mondhatni, addig nem volt önbizalmam. Hiába írtam tizenéves korom óta, mégis folyamatos bizonytalanságba voltam, mert édesanyámon kívül nem mutattam meg senkinek a szövegeket és nem tudtam jó-e egyáltalán az, amit csinálok. Egyszerűen csak írtam, mert nem tudtam nem írni.
Az egyik ilyen kávéházi beszélgetés alkalmával szóba került Szolláth Mihály tanár, költő, a Litera-Túra Művészeti Magazin akkori főszerkesztő-helyettese, mára az Artemisia Művészeti Oldal főszerkesztője, aki általános iskolában és gimnáziumban is Zoltán irodalomtanára volt. Hálás vagyok Libor Zoltánnak mindenért és köszönöm, hogy bemutatott Szolláth Mihálynak, akinek mikor 2024 év vége felé megfogalmaztam, hogy szeretnék írni egy verseskötetet, gondolkozás nélkül felajánlotta, hogy segít a szerkesztői munkában. Ezt követően minden héten egyszer felhívott telefonon és ahol kellett, javítási javaslatokat tett, mesélt irodalomról, történelemről. Az az emberség, amivel felém fordult, hitet adott és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ami addig csak álom volt (egy saját kötet) kezd elérhetővé válni.
Sosem fogom elfelejteni, amit értem tett. Számomra ő nem csak egy kiváló költő és igazi tanító, hanem példakép.

SZ. B.: – Milyen alkotói körülmények között születnek verseid?

C. Á.:
Korábban telefonba írtam a szövegeket, de Szolláth Mihály tanácsát megfogadva már hosszabb ideje, hogy mindig számítógép előtt írok.
Elvonulok a dolgozószobámba és van, hogy 6-8 órát bent töltök kisebb megszakításokkal. Nekem az írás teljes koncentrációt igényel. Ez az egyetlen folyamat, aminél nem kalandozik el a figyelmem.
Fontos ilyenkor a csend, hogy befelé tudjak figyelni. Hagyni, hogy áramoljanak a gondolataim, és átjárjanak az érzések.

SZ. B.: – Hogyan foglalnád össze napokban megjelenő, Másholban című köteted koncepcióját?

C. Á.:
A kötet versei sötét tónusúak, de szinte mindenhol jelen van az útkeresés, a szabadság iránti vágy és az a szürke közömbösség, amivel a világ rám tekint. A kötet egyszerre akar szólni mindenkihez, aki hasonló úton ment át, vagy mély érzésvilággal rendelkezik és küzd a mindennapokkal, küzd azzal, hogy elfogadják, küzd a saját belső démonaival.
A könyvben benne van egy gyermek felnövéstörténete, ugyanakkor rengeteg más téma és forma is helyet kap: Hommage versek, Haibunok stb. számos irodalmi előd is megjelenik benne. Akár Kaváfisz, Borges, József Attila, Ady Endre stb... összekapcsolva a múltat a jelennel.
Fontosnak tartom a formát, és azt, hogy a megfelelő tartalom megtalálja magának a megfelelő formát.
A kötet komplex. Építkezik sok különféle műfajú írásból. Például a rémek ülték körbe című ciklus horror vonalat visz, abból építkezik, míg a Haibunvilág a japán forma segítségével kinyit számomra egy teret, amiben mélyebb pszichológiai, filozófiai gondolatokat tudok megjeleníteni.
Szolláth Mihály a Másholban című kötetem szerkesztője és talán mondhatom: mentorom, segítőm is, akinek jelenléte nélkül ez a kötet valószínűleg nem, vagy csak évekkel később látott volna napvilágot.
Ezúton is köszönöm neki azt a hitet, bizalmat, amellyel irányomba fordult és mellettem van az úton.
Egyszóval a Másholban az én világom. Az első kötetem. Egyszerre szeretem és fáj.
A ciklusokat úgy tettem össze, hogy önmagukban is megállják a helyüket, ugyanakkor aki végigolvassa a kötetet, kapjon egy teljes képet és a versek beszéljenek helyettem.
A Másholban 26 évet ölel fel tartalmában, hiszen az első ciklus, aminek címe „Táncoló emlékek” csecsemőkortól indul, de a szövegekre is mondhatom, hogy több év termése, bár a kötet nagy részét 2024 végétől számítva kezdtem el írni. Hetente minimum három, de volt, hogy hat vers is született. Szinte minden időmet az töltötte ki, hogy írtam.
A kötet 6 ciklusból áll: Táncoló emlékek, Rosszlány és magány, Mérlegen a szíved, Rémek ülték körbe, A kudarc átölel, Haibunvilág.
Azt szeretném, hogy a lehető legtöbb értelmezés lásson napvilágot. Mindenki, aki olvassa, érezzen, gondolkozzon velem együtt, és a kötet tartalmával. Senki ne kapjon kész válaszokat: ez nem tananyag, nincs olyan, hogy kizárólag ilyen-olyan értelmezés az elfogadott.
A Fekete Sas Kiadóra Szolláth Mihály ajánlásával esett a választásom. 

***

Czingel Ádám verseskötete az alábbi oldalakon már rendelhető:

Fekete Sas kiadó
https://feketesas.hu/konyv/masholban/

Libri
https://www.libri.hu/konyv/czingel_adam.masholban.html

Bookline
https://bookline.hu/product/home.action...

Líra
https://www.lira.hu/.../felnottiro.../vers-drama/masholban-1

Könyvtündér
https://www.konyvtunder.hu/.../czingel-adam/masholban/...

Jókönyvek
https://jokonyvek.hu/Czingel-Adam-Masholban-9786156846365

A kötet Moly.hu adatlapja:
https://moly.hu/konyvek/czingel-adam-masholban


➥ Friss VERSEK
➥ Friss VIDEÓK
➥ Friss CIKKEK
3/related/default