Kifeszített kötélen táncolunk.
Ez az élet - mondják, s ez így igaz.
Egyensúlyművész, ki lépni kész,
a cél: haladni, s csak olcsó vigasz,
hogy ott a végén, ahol a fény lakik,
majd minden szép lesz, örömbe ágyazott,
de addig, könyörgöm - csak vársz s remélsz?
Hidd el, te is húzhatsz egy jobb lapot.
Folyton csak álmodsz, s vágyott világod
csukott szemek mögé bújt izgalom,
ám reggel, ha ébredsz, hűvös a paplan,
s csak az eső kopogtat az ablakon.
Forró a kávé, de égeti nyelved,
s bár ropog a kifli a kés alatt,
szomjasan, éhesen nyüszít a lelked,
kijárna már neki egy jobb falat,
de míg a kerék, mit mókusok hada
pörget és forgat - minő unalom,
a rutinpályán vagy csak képes mozogni,
semmi sem változik, bolyongsz vakon.
Cseréld le végre az elnyűtt cipődet,
amit az élet kérgesre koptatott,
tanítsd meg újra táncolni a lelked,
s kibukkan, felragyog belső napod.
A kötél inoghat, lábad remeghet,
de a megszokás nagyobb veszélyt jelent,
nagy úr a kényszer, hazug és csalfa,
ne engedd, hogy ellopja az életed.
