a fólia sarka feljött
a telefonomon.
mind ilyenek vagyunk,
piszkáljuk,
amíg alámegy a körmünk.
te azt írod,
kérsz.
nem írod le,
mit.
mi pontosan tudjuk,
csak úgy csinálunk,
mintha nem.
ülök a buszon,
mellettem valaki videót néz
fülessel, egy másik ember
hangosan telefonál.
az ablakban látszik az arcom,
ahogy nézem az üzeneted.
elkezdek válaszolni,
aztán kitörlöm.
a neved mellett ott a zöld pont.
ettől nem vagy közelebb,
csak látszik,
hogy még fent vagy.
ezt nevezzük jelenlétnek.
közben kaparom tovább
a fólia szélét.
alámegy a por,
a zsebemben szétmorzsolt
zsebkendő cafatjai,
az ujjam végére tapadt
sült krumpli zsírja.
te megint írsz.
kérsz?
én nem tudom megadni.
nem azért,
mert nincs mit.
hanem mert küldés előtt
visszanézem,
menthető-e,
félreérthető-e,
látszik-e rajta,
hogy akartam.
a fólia
buborékos marad.
rányomom az ujjam,
pár másodpercre visszatapad.
aztán lassan
máshol jön fel.
