Elment a hangom.
A madarak a tetőn károgtak, ostromolták
a jelent. Múlt éjjel a tengeren túl jártam.
A vörös szikla szavai napokig zajongtak fülemben,
csak később jöttem rá, templom volt az is
a sok láthatatlan templom között. Rézszínű lettem,
mire fölértem a toronyba. Onnan hallgattam
a vasúti bemondót, megtörten, sietve hadart.
Ismétlődő kutyaugatás és harangzúgás
szól messzi országokból. Süket lettem
a fülledt magasban.
Sodródó sirály tűnt fel a káprázó vízen.
Talán isten volt, bár azt mondják,
ő ott ragadt egy előző században.
Hogy ki jött helyette – ha jött egyáltalán –
rejtély.
Fekete a távol,
mégis lámpás gyúl az egyik ablakban.
Szürke arcú öregasszony könyököl szivart pöfékelve.
Háta mögött elfelejtett zenék.
Többen megfestették, ott van
a halhatatlanok vásznán mindig-más maszkban.
Szemében köd. Valamit figyel.
Egy másik ablakban kalapos öregúr
bámul a tükörbe.
Fehér a haja, fehér a szakálla,
igazgatja gyapjúkabátját. De sosem tökéletes.
Fázom a sziklán.
A törött szárnyú sirályt figyelem. Talán az ördög az,
de már nem emlékszik semmire.
