Már nem volt fénye a szemének.
A gyerek átkiáltott a másik állványra.
– Nálad van a kis vízmérték?
Apja tétován nézett szét a lábai körül, aztán biccentett: nincs.
Az építkezés fölé néhány felhő gyűlt össze és mintha csak a két munkást néznék, ott maradtak végig. A nap elveszett mögöttük, szürke volt a szombat.
Időnként eső pötyögött, az öreg sapkájának simléderén nagyokat koppantak a cseppek.
Délben kibomlott a zsírpapír, paprikás szalonna meg erőspaprika fénylett benne, de az öreg inkább cigarettát vett elő, és odasétált a fal tövébe az eresz alá.
– Nem eszel?
– Nincs étvágyam. – felelte és tenyerével óvva a gyufa lángját, rágyújtott. Megrázta a gyufaszálat, és a félig elszenesedett kis fadarabból előtáncoló füstöt nézte. Úgy csodálta, mintha most látna először ilyen szenzációt.
– Fogysz. – vetette oda a fia.
Az öreg vállat vont.
– Fogyok.
Szinte egy hét alatt tűnt el a nyár. A balatoni hírek a televízióban, a majdnem meztelen nők az utcákon, az egymásnak rohanó nyitott tetejű autók, az izzasztó kánikula – mintha nem is lettek volna. Egyik reggel már késve kelt fel a nap, barátságtalan szél borzolta a legkorábbi kutyasétáltatók haját, a fák megcsupaszodtak és semmit sem lehet tenni.
Visszatértek az állásra. Apja éppen csak meg tudott kapaszkodni, ahogy fellépett a pallóra. Kis híján visszazuhant egy kőrakásra. Lenézett a kövekre.
Dolgoztak megint.
Ragasztópogácsákat rakott egy nikecell-lapra, mikor a rádió a kedvenc dalát kezdte játszani. Valami amerikai énekesnő. Nagy kalapja alól csimbókos haj zúdul a vállára: feltűnő jelenség – tetszett az öregnek. Régen, mikor ezt a dalt adták, rendre abbahagyta a munkát és figyelmet kérve hallgatta. Feldobódva kommentálta, folyton új apróságokat fedezve fel benne.
Most a fiú hátranézett az apjára. Az csak gépiesen rakta a szigetelést, mintha nem is hallotta volna a rádiót. Keserűen nézte az öreget. Csontos vállai majdnem kiszúrták a munkáskabátot, a nadrág lobogott pipaszár lábain. Egészen összement.
– Nem hallod, mi megy?
– Ja! – eszmélt fel álmai alól. – Tényleg. Csinálj mellé egy fröccsöt, rég hallottam!
Fia tűzoltóügyességgel csúszott le az állvány vasoszlopán, s boldogan spriccelte a fehérborba a szódát.
Az öreg orra előtt magasra pattogtak a buborékok, ahogy ivott. Mutatóujját magasba tartva figyelmeztetett a zene legjobb részeire.
Talán minden jó lesz. Képzelgés az egész. Fáradt csak.
Délután már segítséget kért.
– Rakj fel nekem egy vödör anyagot! – szólt oda fiának, s elindult a mobil latrina felé, hogy ne kelljen magyarázkodnia.
Imbolyogva lépkedett az egyenetlen talajon, félő volt, hogy elesik. Térdét a szükségesnél magasabbra emelve koncentrált a járásra.
Fia aggódva nézett utána. Nagyon gyenge, gondolta.
Nemrég még cementeszsákkal a vállán sétálta le az ilyen távokat, s úgy pattant fel a bakra, mint a pezsgőből kilőtt dugó.
– Hagyjuk mára, majd holnap folytatjuk! – javasolta neki, mikor visszajött.
Az öregben azonnal elkészült a válasz. Most bizonyíthatja – magának is – hogy minden rendben. Egészséges, bírja még a heti hét napot is.
– Ezt az oldalt már befejezem, neked is van még.
Nap végén – már félhomályban – a szerszámokat tisztították. Az öreg egy lapos kővel ütögette le a megszáradt maltert a kanaláról és minden lepattanó darab után vízbe mártotta a szerszámot. Felesleges aprómunka, a fia mégis örült neki.
A remény egy szalmaszál, odatapadt a valóság fekete talpához.
– Ez már inas korom óta szolgál. – mondta fiának, aki pontosan ismerte a történetet, de úgy tett, mintha most hallaná először.
Apja mégse mesélte tovább. Úgy tűnt, megunta a beszédet.
– Ma hamar elalszom. Valahogy elfáradtam. – csak ennyit mondott.
– Felőlem indulhatunk is. Azért kitegyelek a kocsmánál? – kérdezte, s máris aggódott a válasz miatt. Ha már kocsmába sem megy, akkor nagy a baj. – Le akarsz ott jelentkezni? – fogta viccesre.
– Nem, egyből haza vigyél. – legyintett.
Járó motorral várta, hogy apja is beszálljon.
– Kösd be magad! – mondta neki, mikor elhelyezkedett az anyósülésen.
A biztonsági öv közrefogta apja sovány testét. Kettő is elfért volna belőle a szíj alatt. Fiának az volt az érzése, hogy rosszabbul néz ki, mint reggel. Reggel pedig, mintha halványabb lett volna a tegnapinál.
– Holnap korábban vegyél fel! – adta ki a parancsot az apja. – Ma keveset haladtunk.
Fia észre sem vette, hogy hitetlenkedő szemekkel néz az apjára.
– Ahogy az uraság akarja. – mondta végül, magára erőltetve valami hamis vidámságot.
Az úton előttük megrozsdásodott, kiszáradt leveleket kavart fel a szél. Egy nagy halmot a levegőbe emelt, aztán eleresztette őket. Lassan be kell gyújtani, gondolta, aztán apjára nézett.
Aludt. Tátott szájjal hortyogott, karjai ernyedten csüngtek, alig ötven kilóját az öv fogta oda az üléshez. A sapka lecsúszott a fejéről. Összement a feje. A füle ugyanakkora maradt – állapította meg a fia.
Újabban úgy vizsgálgatta, mint egy kétkedő orvos, aki nem hisz a páciense szavának, csak a műszerek mutatóinak.
Megérkeztek a ház elé. Apró kis parasztház zöld vaskapuval. Ő maga is itt volt gyerek. Mára elköltözött belőle – föld alá vagy épp messze földre – az őshonos élet, csak apja lakja egyedül.
Az öreg még aludt, óvatosan megrázta vállát. Nagyot horkantva riadt fel, ijedt szemekkel nézett a fiára.
– Megérkeztünk. Elszunnyadtál.
Pár másodperc kellett, amíg az öreg fejében helyreállt a rend. Két tenyerével megdörzsölte az arcát, aztán hosszan nézte a szürke, szinte áttetsző bőrrel bevont ökleit.
– Kösz. Akkor reggel gyere. Befejezzük, van hozzá négy gyors kezünk. – mondta és kikászálódva az ülésről bement a kapun.
Megint rosszul csukta be a kocsiajtót. Fia mosolygott, áthajolt az ülésen és erősen behúzta.
Apja után nézett. Csoszogott az udvar mélye felé, míg munkásruhás alakját beitta a sötétség.
Egy év múlva halt meg.
