Ha a világ zúzmarát fon hajára,
s a szél az ablakon dörömböl,
tisztulj meg, és ne kérdezd,
merre nyílik innen út más határra,
hol nem bánt fagy, mert próbák elől rejtőzöl.
Ha perzselő nyár égeti a rétet,
és a porba hull a lankadó virág,
belső lángod emeljen rád pajzsot,
ne űzz tovább egy hűs ligeti képet,
mert otthonod nem egy árnyasabb világ.
Nincs oly part, mely örökre csendes,
hol nem ostromolja vihar a határt,
az állandó csak a létezésed,
az ember útja hol derűs, hol terhes,
hol jégbe dermed, hol tűzbe márt.
A béke nem a változatlan égbolt,
nem menedék, mely mindent eltakar,
hanem belső templomod szent tüze,
mely ha szívedben szenvedéllyel lángolt,
nem tudott ledönteni lábadról zúgó szélvihar.
Mikor a fagy jön, válj magad is jégvirággá,
mikor a nap éget, légy te a tomboló hőség,
öleljen körül a mindenható világ,
léted ekképpen válik majd szabaddá,
és így ér célba sorsodon a bőség.
