Az utcák kék sebeiből
savanyú fény csorog,
a nap: rothadó narancs,
amit az ég fogai között felejtettek.
A reménytelenség nem érzés, hanem anyag:
kátrány a tüdőben,
megfeketedett zsoltár a zsebben,
szétázott térkép,
amin minden irány ugyanoda mutat:
a semmi szájába.
Láttam a halált mosolyogni,
nem kaszával,
hanem kecses, női kézzel,
amellyel párát rajzolt az ablakra:
egy nevet,
amit ma már senki sem ejt ki.
A test csak átmeneti láz,
a vér: vörös szonett,
amit az idő azonnal szétszaggat.
A szív úgy tombol,
mint részeg katona egy elfelejtett forradalom után,
nem tudja, hogy ki győzött.
A remény itt már csak kémiai hiba:
félresikerült reakció a csillagokban.
Az ég zöldre vált,
mint egy mérgezett abszint,
és az angyalok arca cián színű.
Halál testvér,
te vagy az egyetlen, aki betartja a szavát,
mindenki hazudik,
mindenki menekül.
Te maradsz,
mint egy tiszta vonal
a káosz füzetében.
És én lefekszem erre a vonalra,
mint egy elrontott vers,
amely végre elhallgat.
