Merengve a semmibe nézek.
Nézek, nézem — és mégsem látok.
Mégis érzem… belül… itt… most,
s mire felfogtam, már el is röppent,
csak oda köszön: jó napot!
Igen — eszmélek: ez csupán egy másodpercnyi,
tűnő, önmagát megmutató valami.
Megint rám ül, teljesen meghajlít,
tik‑tak, kopogtat,
vele felismerem magam —
bár már csak fényképeken.
Aztán elszökik fényévekre tőlem,
közben lassan vánszorog bennem.
Belőle néz ki egy kép, talán egy hang,
és oly rengeteg érzés.
Most viszont egyenesen átölel, mozgat.
Igen — és én csak ámulom, bámulom.
Gyerekcipőben járok a tudatomban,
ha találkozom vele;
bőrömön gyűrődést jelez, ráncokat,
egyre mélyebbeket.
Testemre tölti önmagát, mint kabát.
Egy villanás csupán —
és az a pillanat réges‑régi múlt marad.
Mi ez?
Érdekes jelenségként nézek rá.
Valamit látok… olyan, mint a hullám.
Fürgén teker örvényt, majd nyújtózik,
ki‑be oson, pereg, rohan — mondják —
mozgékonysága egyszer megáll a földi létben.
De már látom is az égi térképen —
most percekben szalad, majd lassul,
bennem és kívülem.
Vajon mit akar.
Jelen vagyok, de az illúzióm csaló,
a múló pillanatról a véges jövőmbe húz.
„Állj!” — szólok bénán, megdermedve.
Elég! — de ő mégis előrébb lök, noszogat,
s halkan súgja:
ne félj, időben találkozunk,
amikor a test önmagát elengedi.
