(Verskollázs kedvenc József Attila
verseim verssoraiból.)
Hajtsd le szépen a fejedet,
jól tudva már, hogy minden odavan.
Éltem – és ebbe más is belehalt már,
kinek emberhez méltó gondja van.
Elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna –
úgy szállong a semmi benne,
úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Most homályként száll tagjaimban,
mint nagy darab kő, a valóság;
a Föld is már kezd kihűlni alattam,
csak lelkem tép még egy utolsó rózsát.
Alig hallottam sorsomba merülten:
ami van, széthull darabokra;
már nem képzelt ház üres telken –
e költemény szorongó lelkem buboréka.
