A levegőben valami finom, porból és kimondatlan mondatokból kevert anyag lebeg. Tükörben látom magam. Arcomon fény törik meg, mintha egy régi város ablakai egyszerre gyulladnának és aludnának ki ugyanabban a pillanatban. Keresek valamit a dolgok másik oldaláról, ahol a mondatok már nem teljesek, csak visszhangok. A város eközben nem változik, csak türelmesebbé válik, mint aki régi történeteket hallgat, de nem javítja ki őket.
Kinyitom szám, de a szó félúton megáll, mint egy madár, amely nem emlékszik rá, melyik irány a hazatérés.
a fény nem dönt csak
áthull rajtam és mindent
ugyanúgy hagy ott,
mintha sosem érintett volna meg semmit
