Bódis Oxána: Angyal
„Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik .”
(Csehov)
Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával vagy bármi más léleksimító művészeti élménnyel szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és túl ezeken megélje újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember maga is élettelen gép csupán. A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – valami eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná…
A művészet, a költészet, a líra – ünnep. Játék… Diadal! Szárnyaló és fenséges. Gyógyító és vigasztaló. Valami mély és fenséges, amibe az ember beledolgozza azt, ami lényében a legnagyobb, legdrágább, legtisztább és legmagasztosabb.
Adni és/vagy kapni valami különlegeset, fényességet küldeni a szív mélységébe, feloldódni a képtelenségben – feloldódni szózenében, szóképekben, színekben és formákban, az szeretetre és csodákra hangolódás.
Néha valami egészen angyali…
Angyal-mosoly
Megtorpansz
a pillanatban
csöndre int a táj
hófehérben ringatóznak
a cseresznyefák
anyák arcát virágozzák
szelíd szilvafák
ezüsteső mossa el
a hétköznap porát
fényesség fakad a szívben
s mint képtelen csoda
feltűnik a horizonton
egy angyal mosolya
*Illusztráció: Bódis Oxána, Angyal
(A művész hozzájárulásával)
