Kerecsényi Éva: Ne zsákba varrva

Gyűlnek, gyülekeznek a fátyolszerű könnyek,
az elengedés immár zöld utat kapott,
felnyílt a sorompó, átzúg rajt sok érzés,
megkönnyebbül a szív, nem táplál haragot,
kitisztul a tér és felsírnak az álmok,
felhúzzák a rolót a jövő ablakán,
az itt és a most új értelmet nyerhet,
oly sok tiszta víz folyt el életünk során,
mibe épp hogy ujjunk hegyét mártottuk,
nem lubickolt benne arcunk, mosolyunk,
cseppenként csordogált a boldogság nedve,
nem éreztük bőrünkön a friss zuhatagot,
tele a szekrény sok megunt ruhával,
mindegyik egy túlhordott, kinőtt érzelem,
emberek, helyzetek, fölös szabályok,
lehúznak és felfalnak elevenen,
lesz-e holnap, jó kérdés, ki tudja,
ha zsákba varrva éljük le életünk,
morzsákat csippentünk,
ugyan nem halunk éhen,
de elégedett mosollyal mégsem ébredünk,
szorít a cipő, sarkunkat nyomja,
így bukdácsoljuk végig napjaink,
elveszünk egy számmal nagyobb ruhánkban,
nem a tükör hibás, ha kidobjuk vágyaink.
„Csavard fel a szőnyeget”, hogyha érzed,
csábít a ritmus és hív a zene,
pörögj, forogj, táncolj, s ne várd meg, míg
arcul legyint az elmúlás keze.