Amikor lehajolok, hogy felhúzzam a bakancsomat, és elkezdem bekötni a cipőfűzőt, már arra gondolok, hogy most ismét egy időutazásra indulok. Oda távozom, ahol minden kezdődött. Évmilliók üzenete és lenyomata van abban a misztikus univerzumban, amely karnyújtásnyira van tőlünk, mégis a legtöbbeknek oly távoli. Azt hisszük, hogy amikor elindulunk, akkor elmegyünk hazulról. Nem is sejtjük, hogy nem is tévedhetnénk nagyobbat! Valójában haza megyünk oly tájékra, amely sóvárgó lelkünknek nyújt hajlékot.
Amikor megérkezel és elterül előtted a zöld rengeteg, még megállsz egy pillanatra, lehunyod a szemed, nagy levegőt veszel és belépsz az időkapun.
Az ösvény elején még hallani a várost. Nem látni, csak a tompa morajlása ott marad a füledben, mint egy rosszul hangolt hangszer. Aztán pár lépés, és a fák bezáródnak mögötted. Mintha valaki halkan rád csukná az ajtót.
Az erdő nem siet. A fény szűrve érkezik, darabokban hullik a földre, és minden mozdulat lassabb lesz tőle. Itt nem történik semmi látványos, mégis minden történik egyszerre. Egy ág reccsen, valami elillan a bokrok között, a levegőben nedves földszag ül.
Az erdő nem szól hozzád úgy, ahogyan megszoktad, mégis, ahogy belépsz, valami lassan elhallgattat benned mindent, ami addig fontosnak tűnt. Mintha nem is választ kapnál, csak megszűnne maga a kérdés. A levelek nem üzennek, csak jelen vannak. Egy rezdülés, egy alig észrevehető mozdulat, és máris érzed, hogy nem kívül történik valami, hanem benned áll helyre a rend.
Ott, a csend mögött, ahol már nem kapaszkodsz szavakba, valami régebbi kezd kirajzolódni. Nem tanít, nem vezet, nem akar jobbá tenni, csak emlékeztet. Arra az állapotra, amikor még nem akartál többet érteni, mint amit látsz. Amikor a világ nem magyarázatra várt, csak jelenlétre. Az erdő nem válaszol, csak visszaadja azt, amit hozol, és ha elég sokáig maradsz, egyszer csak észreveszed, hogy már nem kérdezel.
Beljebb már nincs ösvény, vagy csak nem akarom észrevenni. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire hozzászoktunk az irányokhoz, a táblákhoz, a biztos válaszokhoz. Itt egyik sincs. Itt csak a fák vannak, és az a furcsa érzés, hogy nem kell sietni sehová. Megállok egy hatalmas tölgyfa alatt. Nem azért, mert elfáradtam, inkább mert nincs miért továbbmenni. Itt eltörpül minden, ami emberi, és kellemetlenül emlékeztet arra, hogy az összes tudásunk, amit évszázadok alatt felhalmoztunk, mily roppant kevés a természet tökéletessége előtt. Többször kellene hálát éreznünk és áhítattal adóznunk, hogy lehetőségünk van megfiatalítani a lelkünket, ezekben az élő szentélyekben. A tölgyfa árnyékában a földre pillantok, és meglátom milyen roppant erővel kötődik a szülőföldjéhez ez az óriás.
A föld alatt minden lassabb, mint amit az ember megszokott. A gyökerek nem sietnek, nem keresnek rövidebb utat, mégis pontosan tudják, merre kell haladniuk. Nem kérdeznek, nem kételkednek, csak kapaszkodnak abba, ami megtartja őket. A porló talajban nem üresség van, csak emlékezet. Rétegek egymásra rakódott rendje, ahol minden, ami egyszer élő volt, most csendben továbbad valamit abból, ami egykoron létezett.
Ha elég sokáig maradsz, már nem különálló dolgokat látsz, inkább egy folyamatot, ami túl van rajtad. A rögök nem csak földdarabok, hanem lenyomatai annak, hogy valami mindig volt előtted, és lesz utánad is. Nem ijesztő ez, inkább kijózanító. Az idő itt nem múlik, hanem jelen van, egyszerre minden irányban.
Amikor leszáll az este, és a holdsugár ezüstre festi az ágakat, mintha egy másik rend lépne életbe. Halkabb, mélyebb, nehezebben megfogható. Nem történik semmi látványos, mégis úgy érzed, mintha valami megszólítana, de nem kívülről. Inkább belülről emelkedik fel, mint egy rég elfeledett gondolat.
Ha figyelsz, nem szavakat hallasz, hanem egyfajta bizonyosságot, hogy nem kell mindent megérteni, hogy van, ami attól maradandó, hogy nem próbálod birtokolni. Az erdő ilyenkor nem mutat meg semmit, csak hagyja, hogy rájöjj: mindig is része voltál annak, amit keresel.
A fatörzsek között a csend nem hiány, hanem egy láthatatlan sűrűség. Nem az történik, hogy eltűnnek a hangok, inkább az, hogy minden, ami felesleges volt, egyszerűen lehull rólad. Ami marad, az nem üresség, hanem egyfajta tisztaság, amit nehéz megszokni, mert itt nem tudsz elbújni a saját zajod mögé.
Ez a csend nem most keletkezik. Régebbi, mint bármelyik gondolatod. Mintha valami régóta tartó jelenlétbe lépnél bele, ami eddig is ott volt, csak te nem figyeltél rá. Nem beszél hozzád, de elkísér, mint egy emlék, amit sosem éltél meg, mégis ismerős.
Itt nincs szerep. Nincs szükség arra, hogy valamilyennek mutasd magad. A fák nem várnak tőled semmit, és ettől hirtelen értelmét veszti minden, amit addig fontosnak hittél magadról. Nem azért, mert jelentéktelen vagy, hanem mert ezek a dolgok nem tartoznak ide.
Ebben a furcsa, lecsupaszított állapotban történik valami, amit nehéz megnevezni. Változás, felismerés, még inkább elengedés. Olyan ez, mintha nem hozzátennél magadhoz, hanem visszavennél abból, ami nem te voltál. A csend nem úgy gyógyít meg, hogy kijavít, egyszerűen leveszi rólad azt, ami eddig fájt.
Az erdőben nem vagy egyedül, csak nem mindig veszed észre, kik vannak még jelen. Egy mozdulat a sűrűben, egy ág finom rezdülése, és már tudod: figyelnek. Kíváncsian, és nem fenyegetően, inkább úgy, ahogy a világ figyel önmagára. Az állatok nem kérdeznek, nem mérlegelnek, nem próbálnak többnek látszani annál, amik, és ebben van valami nyugtalanítóan tiszta.
Ha megállsz, és nem akarsz több lenni, mint ami vagy, a távolság is megváltozik. Nem közelebb jönnek, te lépsz ki abból a feszültségből, ami mindig elválasztott. Egy madár nem menekül azonnal, egy őz nem riad meg már a létezésedtől. Nem barátként fogadnak, nem is ellenségként, egyszerűen tudomásul vesznek, ha adsz nekik elég időt, no és persze magadnak…
Itt nincs fölérendeltség, nincs az az illúzió, hogy te birtoklod ezt a teret. Ugyanúgy része vagy, mint a moha a kövön, vagy a szél a lombok között. Ebben a felismerésben nincs semmi megalázó, inkább felszabadító, mert nem kell többé bizonyítanod semmit.
Az erdő nem köt szövetséget, nem ad nevet ennek az állapotnak, mégis, ha elég csendben maradsz, megérzed azt a ritmust, ami összeköt mindent. Nem külön világ az övék és a tiéd, csak eddig túl hangos voltál ahhoz, hogy meghald.
Miközben a járatlan utakon haladtál, már nem tudod eldönteni, hogy a lábadba raktál több kilométert, vagy a lelked mélyére történő ereszkedéshez használtál több kötelet. Az erdőben töltött idő azonban megtanított, hogy erre a kérdésre nem is kell megtalálni a választ. Az utad végén ismét elérkezel a zöld határhoz, de az már nem olyan éles, mint amikor útra keltél. Amikor elindulsz oda, amit otthonodnak nevezel, úgy érzed magad, mint amikor egy ködtengerből kilépsz és magaddal húzod a szürke foszlányokat, melyek rád ragadtak. Így mosódik el a zöld határ is. Már nem ugyanott van, mint eddig, és magaddal viszel belőle darabokat észrevétlenül. Mindannyiszor amikor megteszed ezt az utadat, a határ egyre közelebb kerül hozzád, és ahhoz, ahol élsz. Nem azért, mert a fák megtanultak járni, ők most is ugyanúgy kapaszkodnak a gyökereikbe, ahogyan évezredeken keresztül. Már jobban érted az erdő nyelvét, nem akarod kivonni magad, abból az ősi rendből, amely egykor együtt lélegzett velünk. Amint pedig lehunyod a szemed, a csendes ösvényeken talán a fák szellemei is elkezdenek beszélni hozzád.
