Mindenek ellenére hogyan lehetek mégis hófehér?…
Sápadt fénnyel világlok,
céltáblaként hordozva önmagam.
A sziklameredély szélén,
meztelen talpam alatt
morzsolódó kövek záporoznak.
Pusztaság, ember
nem lakta táj az arcom,
szememből kiszáradt
folyómedrek kanyarognak.
Utat keres bennem egy rebbenő madárraj.
Hószín ruhám, sötét fürtjeim
szárnyként csapkodnak körülem.
Szétvetett karjaim alatt
egykedvűen harap sziklaodvába
a pusztai szél.
A megmásíthatatlan törvényeknek
engedelmeskedő
elemek ragaszkodása
állhatatosabb
minden szónál és tettnél.
Magányosabb vagyok
az óceánon ringatózó tutajnál, s
a barlangok mélyén megbúvó
évszázados csendnél.
Mindent megértek, de már semmit sem értek.
Keselyűim magabiztos lassúsággal
köröznek fölöttem.
Billogként fénylik rajtam a szomorúság,
homlokomon múlhatatlan seb.
- Uram, lehetnél közelebb!… -
