Marosán Bence: Esszé a bennünk lakó Istenről, avagy egy lehetséges istenbizonyíték vázlata - 2. rész

II./a. Szubjektum és perspektíva

Miben áll a szubjektum lényege? Ez a kérdés szorosan összekapcsolódik ezzel a kérdéssel: miben áll a szubjektum önazonossága? Mi az, ami egy létezőt szubjektummá tesz? Mi az, ami egy létezőt ezzé a meghatározott szubjektummá tesz, és nem egy másikká? Mi különbözteti meg egymástól a szubjektumokat? Egy létezőt azért nevezünk szubjektumnak, mert bizonyos szubjektív működésmódokkal jellemezhető: érez, tapasztal, félelmei vannak, az ember esetében: gondolkodik, terveket sző stb. A tapasztalat képessége kell ahhoz, hogy egyáltalán egy létező szubjektumként viselkedhessen. Az egyes szubjektumok testtel rendelkeznek, elkülönülnek egymástól térben. Talán a térbeli pozíció volna az, amelynek alapján az egyes szubjektumok elkülönülnek egymástól? A térbeliség nem teljesen esetleges mozzanat a válasz szempontjából, úgy vélem azonban, mégsem ez alkotja a döntő mozzanatot a szubjektum önazonosságának tekintetében.

  Az önazonosság itt arra a kérdésre irányul, hogy mi tesz engem ezzé a meghatározott szubjektummá, s nem valaki mássá. A válasz elsőre tautologikusnak tűnik: mert ezek a tapasztalatok, élmények, tettek az én tapasztalataim, élményeim és tetteim, és nem valaki másé. Én, és nem valaki más éli át élményeimet, én vagyok szándékos tetteim kizárólagos felelőse. Nem pusztán logikai sajátosságról van szó, mint azt Ryle vélte. Nem pusztán az a helyzet, hogy „a másik nem élheti át fájdalmaimat, ahogyan én sem rúghatom a másik góljait”.[8] A különbség ontológiai, és nem csupán formális logikai. Tapasztalataim egyedül rám vonatkoztatottak, tetteim egyedül belőlem fakadnak. Az én sajátos pozíciómhoz, perspektívámhoz kötődnek.

  Mi ez a perspektíva? Szubjektivitásom szférájából kizárom a másikat és a külvilágot. Egyes szám első személyben csak tapasztalatok és aktusok szövedékével van dolgom. A másik, az anyagi világ rajtam kívül vannak. A másikra és az anyagi világra tapasztalataim és aktusaim bizonyos szerveződési módjain keresztül vonatkozom. Maga a tapasztalat immanens. A tapasztalat bizonyos szerveződési módjai révén kerülhetünk kapcsolatba a világ vagy a másik transzcendenciájával, de magán a tapasztalaton belül semmiféle transzcendenssel sem találkozhatunk. Ebből fakad a szolipszizmus elvi cáfolhatatlansága is. A szolipszizmus egy absztrakt lehetőség, mely azonban önmagában nem cáfolható. A szolipszizmust nem megcáfolnunk kell, hanem egyszerűen túllépni rajta; követni a tapasztalat sajátos szerveződési módjait, melyek prezentálják számunkra a világi és az interszubjektív transzcendenciát.

  Az önazonosság mintázat-alapú magyarázatai képtelenek megmagyarázni azt, hogy a szubjektum perspektívája invariáns ezeknek a mintázatoknak a tekintetében. Az önazonosság mintázat-alapú magyarázatainak értelmében a szubjektumot pszichikai tartalmak és funkciók valamely mintázata, vagy a fizikai és pszichikai elemek és funkciók mintázata teszi az, aki. A test összetevői és funkciói, a személyiséget felépítő lelki tartalmak, összefüggések, funkciók, stb. Az önazonosság mintázat-alapú magyarázatai közé tartozik például a hume-i is: nincs semmi szubsztanciális az énben, hanem csupán benyomások és ideák „nyalábja” („bunch”) létezik.

  Képzeljünk el egy szubjektumot, mely képességek, funkciók és mentális tartalmak ugyanazon mintázatával rendelkezik, amellyel én is. Például egy párhuzamos világegyetemben. Ő én volnék? Nem. Hozzám képest ő egy másik szubjektum, egy alter ego. Örülhetek örömeinek, és együtt érezhetek vele fájdalmaiban, de ez típusát tekintve semmiben sem különbözik a másik idegen szubjektumokra vonatkozó együttérzéstől. Elképzelhetem természetesen, hogy a szóban forgó ikerszubjektum életének bizonyos eseményei engem is érintenek, például, hogy valamiféle telepatikus kapcsolat áll fenn közöttünk; ez azonban tisztán esetleges és faktikus viszony volna. Számomra egy ikerszubjektum ugyanolyan transzcendens másik volna, mint az összes többi. Neki is megvan a maga saját perspektívája, és egymást kölcsönösen kizárjuk perspektívánkból.

  A perspektíva fogalma a vizuális felhangok ellenére itt egy teljesen formális struktúrát jelöl: nevezetesen élményeim és aktusaim rám való vonatkoztatottságát; amit Husserl az Eszmékben a szubjektivitás tisztán formális mozzanataként tiszta énnek nevezett. Élettörténetem valamennyi élményének kizárólag átélője én magam vagyok. Minden egyes létező rendelkezik egy ilyen értelemben vett perspektívával, amennyiben képes egyáltalán valamiféle, bármiféle szubjektív működésmódra – a legelemibb érzékeléstől kezdve a legbonyolultabb gondolkodási feladatok végrehajtásáig, vagy akár azon túl. Mivel a perspektívát azáltal definiáltuk, hogy az kizárja magából a többi szubjektumot és a külvilágot, ezért minden véges szubjektum csak egyetlen perspektívával rendelkezhet: a sajátjával.

  A szubjektum naturalista elmélete képtelen értelmezni a perspektíva fogalmát. Bármilyen részletes értelmezést adjon is az agy működéséről, az egyén természetes úton történő kifejlődéséről, a naturalista módon értelmezett lélek mint testi funkciók megnyilvánulásának törvényszerűségeiről, ezekkel a leírásokkal nem fogja tudni megmagyarázni egyetlen perspektívának sem a születését vagy mibenlétét. Mit jelent ez? A naturalista elmélet meg tudja magyarázni, hogy egy adott szubjektum miért fejlődött olyanná, amilyen, hogy miért ilyen fizikai és (naturalista módon végső soron fizikai funkciókként értelmezett) lelki tulajdonságokkal és adottságokkal rendelkezik. Meg tudja például mutatni, hogy testi adottságaidért és lelki hajlamaidért mely genetikai struktúrák és törvényszerűségek felelősek. Nem tudja azonban megmagyarázni, hogy te miért éppen ebbe a testbe születtél, ilyen családi háttérbe, ilyen és ilyen földrajzi, történelmi és szociológiai helyzetbe. Nem tudja megmagyarázni egyedülálló pozíciódat a kozmoszban. Egy különös egyed empirikusan tapasztalható tulajdonságait tudja megmagyarázni empirikus törvényszerűségek segítségével, de nem képes annak perspektíváját levezetni.

  Egy alternatív világegyetemben a tiedével tökéletesen megegyező fizikai (és korrelatív módon: pszichikai) struktúrájú és kompozíciójú egyed sorsa a legkevésbé sem érint téged. Az ő fájdalma, öröme nem a te fájdalmad, örömed – eltekintve egy esetleges mágikus, telepatikus kapcsolat fantasztikus hipotézisétől, mely, mint korábban mondottuk, tökéletesen esetleges kapcsolat volna.

  A naturalista elméleten belül esetleg azt lehetne még mondani, hogy egy meghatározott (fizikai) mintázat definiál egy perspektívát. Ez azonban azt implikálná, hogy ennek a mintának bármely csekély változása magának a perspektívának a változását jelenti. Ez a változás csak úgy értelmezhető, hogy én megszűnök, és az én perspektívám helyébe egy tőlem tökéletesen különböző alter ego perspektívája kerül. Ez az elképzelés azonban tarthatatlannak bizonyul: egyfelől fenomenológiailag tökéletesen igazolhatatlan, másfelől azt vonná magával, hogy perspektívám valamiféle módon beleér a hozzám képest transzcendens, de velem megegyező mintázattal rendelkező, alternatív világegyetembéli ikerszubjektum perspektívájába, ami fenomenológiailag megint csak teljesen igazolhatatlan.

II./b. Szubjektum és szubjektivitás

  A perspektíva minta-független. Csupán a kozmoszban betöltött egyedülálló pozíciómat definiálja. Ez az ipszeitás: az életemet csak én élhetem, és senki más nem élheti helyettem.[9] Ez a tézis még igazolható a hagyományos filozófia és ismeretelmélet talaján. Az érv következő részeiben kénytelenek vagyunk továbbhaladni a spekulatívabb metafizika területére. Mivel még a korábbinál is problematikusabb témákkal, fogalmakkal van dolgunk, ez nem hogy könnyebbséget adna számunkra a bizonyítás szigorában, hanem éppen ellenkezőleg: arra kényszerít majd bennünket, hogy ha ez lehetséges csak még nagyobb szigorral járjunk el az érv következő állomásai során. A következő pont, mely a filozófiatörténetből (többek között) Bruno, Spinoza és Hegel filozófiájának alapján ismerős lehet, arra a tézisre vonatkozik, hogy minden egyes szubjektumban ugyanaz a szubjektivitás működik.
  Közelebbről arról a tézisről van szó, hogy ugyanaz a szubjektivitás individualizálódik a különböző szubjektumokban, különböző perspektívákban. Ehhez a tézishez különbséget kell tenni szubjektum és szubjektivitás között. A szubjektumot egy perspektíva individualizálja. A véges szubjektum a térben és időben létező, testtel bíró, érző, cselekvő, (az ember és más, feltételezett intelligens szubjektumok esetében) gondolkodó lény. A szubjektivitás eseményei: gondolatok, érzések, elképzelések. Ezek a szubjektív események egy szubjektum perspektívájának horizontján mennek végbe.
  Azt kellene megmutatni, hogy nem minden egyes szubjektumban külön szubjektivitás működik, hanem az összes perspektívában ugyanaz a szubjektivitás nyilvánul meg. Ehhez azt kell kimutatni, hogy a szubjektivitás, hasonlóan az anyagi világ objektív egységéhez, bizonyos ontológiai egységet és homogenitást mutat. Hasonlóan ahhoz, hogy egyetlen természet van, a „szellemi világ” is teljesen egységes és ontológiailag homogén. A perspektívák végtelen pluralitásával nem hullik szét a szubjektivitás végtelen sok különböző, egymással össze nem függő szemcsére. Az a szubjektivitás, mely az egyik szubjektumban működik, semmiben sem különbözik a másik szubjektumban működő szubjektivitástól, eltekintve a perspektivikusság tisztán formális mozzanatától. A perspektívák azonban ekkor, ha a szubjektivitást mint olyat, mint tiszta, önmagában anonim fungálást, működést tekintjük, nem bizonyulnak másnak, mint egyazon szubjektivitás különböző megnyilvánulási módjainak.
  Ha nem tételezzük fel, hogy minden szubjektumban numerikusan azonos egyetlen szubjektivitás működik, akkor végső soron nem tudjuk igazolni a sikeres kommunikáció és az empátia lehetőségét sem. Az, hogy képesek vagyunk megérteni, hogy mi játszódik le a másik szubjektum-„ban”, és hogy képesek vagyunk megérteni egymás kommunikatív aktusaik, csak azáltal válik lehetségessé, hogy jellegét tekintve ugyanaz a szubjektivitás működik mindannyiunkban. Az interszubjektivitás egy átfogó elmélete megköveteli, hogy feltételezzük a szubjektivitás mint olyan szubjektumokon átnyúló egységét.
  A husserli filozófia nézőpontjából: csak akkor van értelme az élmények általános osztályairól beszélni, arról tehát, hogy örömöt átélni számomra ugyanazt jelenti, mint számodra, vagy bármely más lehetséges szubjektum számára, (és éppígy: bizonyos gondolatokat elgondolni, bizonyos más élményeket átélni, stb.), ha ugyanaz a transzcendentális szubjektivitás konstituálja magát bennem, mint tebenned, és bármely más lehetséges szubjektumban. A transzcendentális szubjektivitás univerzális, minden különös perspektíván átnyúló, önmagával való azonossága az alapja minden kommunikációnak és empátiának
  Az egyes különös szubjektumok, és a hozzájuk tartozó (őket definiáló) partikuláris, véges perspektívák pontosan úgy jelennek meg a világban, ahogyan Sartre mondja: mintha egy eredeti abszolútum robbanásának a szilánkjai lennének.[10] Mintha egy végtelen fungáló szubjektivitás konkretizálná és partikularizálná magát az egyes véges szubjektumokban.

III. Végtelen sok szubjektum

Az érv harmadik nagy, önálló állomásán azt kellene bizonyítani, hogy ez az egységes, minden szubjektumban benne működő szubjektivitás végtelen sok szubjektumban testesül meg, tehát, hogy egy aktuálisan végtelen szubjektivitással van dolgunk. Véges szubjektumként lehetetlen feladatnak tűnik, hogy direkt módon bizonyítsuk aktuálisan végtelen számosságú szubjektum létezését. Semmiféle logikai ellentmondásba nem ütközik annak állítása, hogy a világmindenségben n számú szubjektum létezik, ahol n véges szám.[11] Ugyanígy mindig elképzelhető az előbbivel szemben, hogy a világban n+1 számú szubjektum létezik, az előző számosságnál tehát eggyel nagyobb. Úgy gondolom, hogy mégis kísérletet lehet tenni annak indirekt bizonyítására, hogy a világmindenségben aktuálisan végtelen számosságú szubjektum létezik. Ennek a bizonyításnak az alapja az lehetne, hogy noha nem lehet bizonyítani, hogy aktuálisan végtelen sok szubjektum létezik, még sincs racionális alapunk feltenni, hogy nem így van; és ezzel együtt esetleges, és ily módon bizonyos tekintetben irracionális volna feltennünk, hogy csupán véges n számosságú szubjektum létezik a világmindenségben. Ez az érv csupán egy racionális világ előfeltételezése mellett működik; (ahol racionalitáson egy pusztán formális-logikai racionalitást értünk).

  Egyszerűbb feltenni, hogy végtelen sok világegyetemben (a mai elméleti fizika eredményeivel összhangban feltételezve a párhuzamos világegyetemet feltételezve) végtelen sok szubjektum létezik aktuálisan, mint a szubjektumok számát valamely véges n számban meghatározni, majd valamiféle ködös számmisztikába bonyolódva bizonygatni, hogy annak márpedig megvan a maga belső racionalitása, hogy a világban pont n véges számú szubjektum létezik, nem pedig végtelen. A végtelenhez képest az n véges szám mindig esetleges marad; (mindig nyitva áll előttünk a kérdés, hogy miért nem n+1 vagy n-1, és miért pont n).

[8]    Gilbert Ryle, A szellem fogalma, Budapest: Gondolat kiadó, 1974: 307. „Nevezetesen ugyanúgy, ahogy logikailag lehetetlen, hogy te lődd be az én góljaimat, te edd végig az én ebédeimet, te vond össze az én szemöldökömet, vagy te álmodd az én álmaimat, logikailag lehetetlenség az is, hogy te érezd az én nyilalásaimat”.

[9]    Heideggernél az akárki-önmaga létmódjának, akárcsak a tulajdonképpeni-önmagáénak, szintén az ipszeitás formális struktúrája szolgál alapul: a mindenkori enyémvalóság (Jemeinigkeit) nevezetesen.[10]  Sartre, A lét és a semmi, Budapest: L'Harmattan, 2006: 365.

[11]  Ezen a helyen meg kell tennünk némi terminológiai tisztázást. Husserl úgy gondolta, hogy csupán egyetlen világ van, és annak van számos különböző rétege, aspektusa, mozzanata. (Ld. pl. Hua 3/1: 102 [§48]. Hua 1: 167, magyar: 157). Husserl azért tette fel, hogy csak egy világ van és csak egy világ lehetséges, mert ő a világot eleve transzcendentális apriori struktúraként értette, nevezetesen a tapasztalatot jellemző lényegi horizontszerűségként. Emellett itt használom az elméleti fizikában használatos világegyetem/világmindenség-megkülönböztetést, ahol a világegyetem az egyes konkrét felfúvódó és összeomló világokat, míg a világmindenség ezek összességét jelöli. Hua = Husserliana; a Husserl-összkiadás kötetei.