Szinay Balázs ▶ Gyermekké tettél // József Attila megzenésített verse

Az Ashtanga jóga rendszer első lépcsőfoka a jama, vagyis a tiltások, tilalmak csoportja. Az Asztéja a harmadik elv.
Az asztéja a lopásra, a nem-elvételre vonatkozó tilalom, ámde lényegesen súlyos félreértés volna pusztán erkölcsi szabályként értelmezni. Ugyanis nem csupán arról van szó, hogy nem veszem el más tulajdonát, hanem arról a sokkal finomabb, belsőbb folyamatról, amelyben felismerem: hol élek hiánytudatból, hol veszek el olyasmit, ami nem az enyém – akár olyan módon is, amely esetleg kevésbé látható vagy érzékelhető.
Lopás alatt értendő az, amikor elvesszük más idejét, amikor más figyelméért követelőzünk. Lopás az energia elvétele is, amikor érzelmileg terhelek valakit, ráakaszkodom valakire, anélkül hogy felelősséget vállalnék magamért. Azonban lopás lehet az is, amikor mások elismerését vagy ötleteit saját érdemként használjuk fel, amikor mások munkájából vagy gondolataiból akarunk dicsőséget szerezni.
Az asztéja ebben az értelemben nem külső cselekedeteket szabályoz elsődlegesen, hanem a belső indítékokat: miért akarok többet annál, ami most van? Hiszen minden meg van, az asztéja élése a hiány illúziójának a felismerését szolgálja. Nincs hiány, teljes vagyok!
Egy szellemi-lelki úton való gyakorlónak az asztéja valós értelme akkor kezdődik el, amikor az ember szembenéz a saját elégedetlenségével. Aki ezen elv szerint gyakorol, az hajlandó lesz felismerni: a lopás forrása nem a külvilágban van, hanem a belső szűkösség élményében. Aki minduntalan azt érzi, hogy „nem elég”, hogy „többre” van szükség, akkor azon nyomban, ebből a belső hiányérzetből fakadóan megjelenik a vágy, miképpen mások tulajdonát, idejét, energiáját elvegye. Ez egy belső szűkösség állapota, melyben az elégedetlenség, a hiány hajtja kényszeresen az élőlényt a cselekvésre.
A lopás tilalma nem önmegtartóztatás, hanem tisztánlátás! Annak belátása, hogy semmi nem hiányzik valójában. Amíg az ember azt hiszi, hogy a boldogság kívülről megszerezhető, addig óhatatlanul el fog venni – ha nem tárgyakat, akkor figyelmet, megerősítést, szeretetet, és így tovább. Ez a belső szűkösség tudata tartja fogva az elmét a szenvedésben. Az asztéja ezzel szemben a belső teljességre való emlékezés.
Nem feledhető azonban az árnyék rész itt sem. Az asztéját is lehet az ego szolgálatába állítani: erkölcsi felsőbbrendűségként, mások feletti ítélkezésként, rejtett önigazolásként. Amikor az ember „tiszta” akar lenni, és közben megveti azokat, akik még „elvesznek”, akkor valójában épp a legfinomabb lopás történik: az alázat eltulajdonítása. Ez az elv nem külső megfelelésről szól, hanem arról, hogy belülről letisztítjuk a fölösleges rétegeket.
A nem-elvétel egyben azt is jelenti, hogy nem veszem el saját magamtól a jelenlétet. Nem lopom el a saját életemet azzal, hogy máshol akarok lenni, más akarok lenni, többet akarok, mint ami most van. Az eredeti önmagunktól való eltávolodás is lopás: elvesszük a figyelmet a pillanattól, és egy képzeletbeli jövőnek áldozzuk fel. Ez a folyamatosan halogató „majd akkor” tudat az asztéja ellentéte.
Az asztéja szorosan összefügg az aparigrahával: ha nem halmozok, nem kapaszkodom, nincs mit védenem. A lopás mindig félelemből fakad, a félelem pedig a nem-tudásból (avidjá). Aki tudja, hogy van Elég, annak nem kell elvennie. Aki a teljességből él, az nem birtokol, hanem jelen van.
Ahogy a nem-elvétel elve ráébreszt a belső hiány illúziójára, az aparigraha segít elengedni a birtoklást és a halmozást, hogy ne ragaszkodjunk a „nekem kell” gondolatához, míg a megelégedettség gyakorlata, a santosa, a bennünk rejlő teljesség felismerésére hív. Ezek az irányelvek – akárcsak az összes jama és nijama – szorosan összefonódnak, egymásra épülnek, és együtt formálják a belső teljesség és az igaz élet alapját. Ahogy haladunk az önvizsgálat útján, láthatjuk, hogy egyetlen elv sem működik elszigetelten: minden egyes gyakorlat, minden belső felismerés a másikra támaszkodik, és erősíti azt, ami már bennünk rejlik.
Ez az irányelv nem passzivitás, nem lemondás, és nem önmegtagadás. Sokkal inkább bátorság: őszintén szembenézni azzal, hogy miért nem tudok megállni ott, ahol vagyok. Felismerni a mohóságot, az irigységet – és nem cselekedni belőlük. Ez a nem-cselekvés nem gyengeség, hanem erő.
A nem-elvétel lényege, hogy nem veszek el semmit sem magamtól, sem másoktól, sem az élettől. Elfogadom azt, ami van, és ebből a teljességből cselekszem. Aki nem lop, annak nincs mit rejtegetnie, nincs mit halmoznia, nincs mit bizonyítania. Ez a belső tisztaság teszi lehetővé a szabadságot.