Az Ashtanga jóga rendszer első lépcsőfoka a jama, vagyis a tiltások, tilalmak csoportja. Az Asztéja a harmadik elv.
Az asztéja a lopásra, a
nem-elvételre vonatkozó tilalom, ámde lényegesen súlyos félreértés volna
pusztán erkölcsi szabályként értelmezni. Ugyanis nem csupán arról van szó, hogy
nem veszem el más tulajdonát, hanem arról a sokkal finomabb, belsőbb
folyamatról, amelyben felismerem: hol élek hiánytudatból, hol veszek el
olyasmit, ami nem az enyém – akár olyan módon is, amely esetleg kevésbé látható
vagy érzékelhető.
Lopás alatt értendő az, amikor elvesszük más idejét, amikor
más figyelméért követelőzünk. Lopás az energia elvétele is, amikor érzelmileg
terhelek valakit, ráakaszkodom valakire, anélkül hogy felelősséget vállalnék
magamért. Azonban lopás lehet az is, amikor mások elismerését vagy ötleteit saját
érdemként használjuk fel, amikor mások munkájából vagy gondolataiból akarunk
dicsőséget szerezni.
Az asztéja ebben az értelemben nem külső cselekedeteket
szabályoz elsődlegesen, hanem a belső indítékokat: miért akarok többet annál,
ami most van? Hiszen minden meg van, az asztéja élése a hiány illúziójának a
felismerését szolgálja. Nincs hiány, teljes vagyok!
Egy szellemi-lelki úton való gyakorlónak az asztéja valós
értelme akkor kezdődik el, amikor az ember szembenéz a saját
elégedetlenségével. Aki ezen elv szerint gyakorol, az hajlandó lesz felismerni:
a lopás forrása nem a külvilágban van, hanem a belső szűkösség élményében. Aki
minduntalan azt érzi, hogy „nem elég”, hogy „többre” van szükség, akkor azon
nyomban, ebből a belső hiányérzetből fakadóan megjelenik a vágy, miképpen mások
tulajdonát, idejét, energiáját elvegye. Ez egy belső szűkösség állapota,
melyben az elégedetlenség, a hiány hajtja kényszeresen az élőlényt a
cselekvésre.
A lopás tilalma nem önmegtartóztatás, hanem tisztánlátás!
Annak belátása, hogy semmi nem hiányzik valójában. Amíg az ember azt hiszi,
hogy a boldogság kívülről megszerezhető, addig óhatatlanul el fog venni – ha
nem tárgyakat, akkor figyelmet, megerősítést, szeretetet, és így tovább. Ez a
belső szűkösség tudata tartja fogva az elmét a szenvedésben. Az asztéja ezzel
szemben a belső teljességre való emlékezés.
Nem feledhető azonban az árnyék rész itt sem. Az asztéját is
lehet az ego szolgálatába állítani: erkölcsi felsőbbrendűségként, mások feletti
ítélkezésként, rejtett önigazolásként. Amikor az ember „tiszta” akar lenni, és
közben megveti azokat, akik még „elvesznek”, akkor valójában épp a legfinomabb
lopás történik: az alázat eltulajdonítása. Ez az elv nem külső megfelelésről
szól, hanem arról, hogy belülről letisztítjuk a fölösleges
rétegeket.
A nem-elvétel egyben azt is jelenti, hogy nem veszem el saját
magamtól a jelenlétet. Nem lopom el a saját életemet azzal, hogy máshol akarok
lenni, más akarok lenni, többet akarok, mint ami most van. Az eredeti
önmagunktól való eltávolodás is lopás: elvesszük a figyelmet a pillanattól, és
egy képzeletbeli jövőnek áldozzuk fel. Ez a folyamatosan halogató „majd akkor”
tudat az asztéja ellentéte.
Az asztéja szorosan összefügg az aparigrahával: ha nem
halmozok, nem kapaszkodom, nincs mit védenem. A lopás mindig félelemből fakad,
a félelem pedig a nem-tudásból (avidjá). Aki tudja, hogy van Elég, annak nem
kell elvennie. Aki a teljességből él, az nem birtokol, hanem jelen van.
Ahogy a nem-elvétel elve ráébreszt a belső hiány illúziójára,
az aparigraha segít elengedni a birtoklást és a halmozást, hogy ne
ragaszkodjunk a „nekem kell” gondolatához, míg a megelégedettség gyakorlata, a
santosa, a bennünk rejlő teljesség felismerésére hív. Ezek az irányelvek –
akárcsak az összes jama és nijama – szorosan összefonódnak, egymásra épülnek,
és együtt formálják a belső teljesség és az igaz élet alapját. Ahogy haladunk
az önvizsgálat útján, láthatjuk, hogy egyetlen elv sem működik elszigetelten:
minden egyes gyakorlat, minden belső felismerés a másikra támaszkodik, és
erősíti azt, ami már bennünk rejlik.
Ez az irányelv nem passzivitás, nem lemondás, és nem
önmegtagadás. Sokkal inkább bátorság: őszintén szembenézni azzal, hogy miért
nem tudok megállni ott, ahol vagyok. Felismerni a mohóságot, az irigységet – és
nem cselekedni belőlük. Ez a nem-cselekvés nem gyengeség, hanem erő.
A nem-elvétel lényege, hogy nem veszek el semmit sem
magamtól, sem másoktól, sem az élettől. Elfogadom azt, ami van, és ebből a
teljességből cselekszem. Aki nem lop, annak nincs mit rejtegetnie, nincs mit
halmoznia, nincs mit bizonyítania. Ez a belső tisztaság teszi lehetővé a
szabadságot.
