Az élet árnyékából kiáltom,
keresek egy árnyékos helyet,
ahol téglákat rakok balladából,
s örömódával töltöm ki a réseket.
A soha íze olyan soha már,
az Ige is lerúgta magáról a ragot,
törvényen kívüli mégsem lehetek,
intézek magamnak jogorvoslatot.
Az első követ nem én dobom el,
nincs nálam kenyér, nincs étek,
gödröm magam alatt ásom,
de mindig csak a peremre lépek.
Hátamra veszem a fájdalmat, hisz
öreg, nem tud lépést tartani velem,
a palota egyetlen trónjáról mégis
kiszorulok, - átadom neki a helyem.
A hol voltban én vagyok a mese,
szememben a Nagy Illuminátor fénye,
kezemben mégsem lobban gyertyaláng,
csak viaszom csepeg az Úr perselyébe.
Blake nárciszait cserépbe ültettem,
szédülten nyúlnak a megerjedt Napba,
ujjaimra sárga virágpor tapad, így
viszek színt saját készítésű ikonomra.
Már minden pozíciót kisorsoltak,
s nagyon kevés, ami engem illet,
tengerfenékből léptem tűzkerékre,
döntésre vár bennem a helyzet.
