Viharvert ruhámban,
leköpött, megszaggatott gúnyámban —
ugye nem képzelem, hogy sorsom a Mesteréhez mérhető?
Gúnyolódnak és átkoznak,
megvetnek és tömeg elé rángatnak —
ugye nem hiszem magam annak, ki senkihez sem mérhető?
Megaláznak és megvernek,
mint vadak, csapatokba verődve törnek rám —
ugye nem gondolom, hogy keresztje számomra is megemelhető?
Hol vannak a juhok?
A távolból bégetnek talán?
A szabadságból hogy lett burok?
Megrepedt, elmozdult — nektárja szétömlött a pokol talaján.
Úgy várom a váratlant,
áldom az ártatlant,
pártolom a páratlant,
keresem a láthatatlant.
Lehunyom szemem, s a templom lépcsőjénél lant szól.
Dávid elveszett. Nincs király, ki kijár a néphez,
nincs, ki eljár a népért.
Hallgatunk — mert életet áldoztunk a fejedelemnek,
és nem nyúltunk az értünk áldozott vérért.
Legyen vége —
a kozmosz már épp elég árva.
Az igazak mérge,
hogy születésükkel bemerítkeznek a világba.
Leülök a repceföldre,
elveszítem magam a sárga növény delejező ösvényében.
Összekulcsolom kezem, és föltekintek a végtelenbe,
de beborul az ég — a szürkeségből nedves kopogás hull ölembe.
A cseppek ostromolják elmém kapuját,
homlokomról szemembe folynak.
Könny és eső keveredik —
emlegette már a mező:
ma általam, csekély sóval érkezik az éltető.
Megkönnyebbülök én is.
Az eső elmosta a teret is.
Megindul a hús gép is.
Felállok, elmegyek — és kitisztul az ég is.
Megújulok mégis,
mert ha rút a szenvedés is:
a Formáló alkotása vagyok.
Lehetek csúf —
de lehetek más repcéknek víz is.
