Lék csak az égen a szép kék,
tályog a szénbarlangban a bánya.
Nőm szava, halk szava sóhaj,
dallama: jajj, hogy a lánykori bája
a multé.
Vén szemeinkben szénfeketéllik a bú már,
mert hol a kései rügyből
nem fakad élet,
szénfeketéllik a táj.
Volna, ha bölcs, ez a vénség,
vígan, örökkön a lét,
és volba az érc, az ezüst örök ékszere,
mint hogy a szép mosolyunkon
az elfogadás most,
hogy a rongyos bőr csupa rongy,
csupa szántás.
Látod-e kéred, s mégis
libben a bútakaró,
dala zendül az eljövetelnek.
Vasszegelése a négy lovasának
búcsúnk lesz majd,
s abban vígasz a szép kék,
mert hol az ifjúság fel a szögre
akasztva, s a mennyegzőnk
szép ősi szeszély,
ott himnusz lészen
az elfeledettnek
a hosszú lét,
és néked a létben
az eltemetetlen
régi kedély.
