Éjjel van már. A csillagos égbolt lepelként őrzi az emberek álmát, nyugalmat adva a világnak.
Ő még mindig roskadva ül a könyvei fölött; szeme karikás az alvatlanságtól. Egy pillanatra felnéz a jegyzeteiből, és az álmos éjszakában kitekint az ablakon. A legfényesebb csillag ragyogása emlékeztetni kezdi valamire… valamire, amit régóta keres.
Régóta kutatja az élet értelmét, a békét, amelyet gyermekének tanítana, és amelyet sejtelmekbe burkolva tanítottak valaha neki is. Érzi a káoszt és a zűrzavart a lelkében. Esküt tesz magának, és közben az ég felé is fogadkozik.
Az ágyához botorkál, fáradtan omlik össze, és elalszik.
Álmodni kezd.
Az agya pumpálni kezdi a képeket.
Olyan érzése támad, mintha üldöznék. Futni próbál, mégis egy helyben jár; a legnagyobb erőfeszítésre sem jut előrébb. Mintha a sorsa akarná utolérni.
A rémület félálomban is átjárja, majd hirtelen visszasüllyed a mély álomba. Izzadt testét hűvös szél csapja meg a nyitott ablakon át, és az álom folytatódik.
Ajtókat lát.
Ő azonban csak egyetlen ajtót szeretne megtalálni, azt, amelyen kijuthat innen. Eszeveszetten rohanna a folyosó végére, amikor a távolból farkasok üvöltése riasztja halálra. Menekülne, de az állat utoléri, és kígyóvá változva mar a combjába.
Kiáltana, de hang nem jön ki a torkán, csak tompa nyöszörgés. Rettenetes érzés keríti hatalmába, ami szinte megfojtja; bénaság lesz úrrá rajta.
Álmában halt meg – először.
Látja, ahogy fényben fürödve áll egy kapu előtt. Rengeteg lélek veszi körül, emberek zajonganak a távolból.
Ő pedig kacagva üvölti:
– Ti hitetlenek! Tudjátok, mi az élet? A köztes lét, amit illúziónak hisztek? Minden valós a valóságban!
– Könyörüljetek rajtam! Ember vagyok, mint ti! – ordítja tépett lelke, miközben Istent kéri.
– Nem tudjátok, mit cselekedtek! Az embereknek már nincs szent e földi létben? Pedig Isten színe alatt teremtődtünk: megszületve, élve, halva – tanítva vagyunk általa és benne.
– Akkor mégis miért vagytok börtöntöltelékei a saját elképzeléseiteknek?
Hirtelen hatalmas fájdalom hasít belé. Lev Tolsztoj Háború és békéje jut eszébe, és golyóval a szívében roskad a földre.
Ismét meghalt – mert megölték. Az emberek.
Felriad, de csak másodpercekre. Már hallja is Einstein bölcsességeit a távolból, alig hallhatóan. Látja, ahogy a pokol tüzével égetik a Bibliát. Jegyzetek, tekercsek égnek porrá az utolsó igazságban, kétezer év elteltével.
Menteni akarja, de démoni arcú emberek megkötözik.
A „Márciusi Ifjak” hívják őt. Zeng a hangjuk, kokárdakoszorút tesznek a fejére, mintha koronáznák. Közben az emberek üvöltenek, meglopják az életet, csalfán szitkolóznak, okolják őt, egymást, és legfőképp Istent.
A távolban virágba borult fák alatt Madách Ádáma szaval szerelmesen Évának, míg a város terén egy férfit húznak bitóra. Távolabb nők jajveszékelnek, siratják gyermekeiket, akik az előre megírt sorsban üldözöttek lettek – pedig ők békehírnökök, angyalok, csak épp fegyverrel a kézben.
Az égen Szűzanya mosolya villan, kirajzolódik az Éden. A Tudás fájánál levél zörren: a Sátán közeleg. Utána jönnek a „hatalmasok” is, egyenruhában, mint egy sereg.
A lába alatt ingovány kezd forogni, derékig merül el benne. A tömeg rózsafüzért mormol, és felé mutogat:
– Bűnös! Halál reá! Nem szólhat igazat! Az csak önámítás, képzelet! – üvöltik.
A törvény embere bársonypalástban int hüvelykujjával lefelé, mint egykor Heródes.
Démonok csapnak le az égből, mások a föld alól jönnek elő. Sötétség borít be mindent. Meghalt – mert megölték újra.
Élve halt halált, mint Jézus, amikor keresztre feszítették, csak mert az igazat tanította.
A távolban halványan bárka látszik. Öreg aggastyán irányítja, kezét összetéve mormol – vagy talán jövendöl. Egy ártatlan gyermeklélek repül szárnyakkal, hogy vigye a jóslatot szerte szét.
Ő pedig tépett ruhájában újra a földre zuhan, és kövekkel dobálják. A nép nem adja fel.
Egy hóhér ugrik elé bohócruhában, majd kenyeret és vizet nyújt neki. Talán megmenekül…
Hirtelen sivatagban találja magát. A homok vakító fényében keselyű támad rá. Menekül, oázist pillant meg, majd már a sziklás hegyeken jár, saruval a talpán keresi az ösvényt, hogy megtalálja azt, akit egész eddig keresett. Lelke fáradt, teste sebektől szakadt. Az utolsó szó erejével halkan könyörög:
– Uram, aki vagy a mennyekben és itt a földön is. Bocsáss meg nekem, és legfőképp az emberiségnek.
Ekkor egy hang válaszol:
– Látlak, ember, és hallom a könyörgésed. Kérdezem: mit tesz ember az emberrel, ha van Istene? S mit, ha nincs? Egymás életét ugyanúgy sanyargatják. Ez a legnagyobb tudományuk. Törvények, parancsolatok – mit ér az egész, ha a szél fújja szerteszét? Hol a józan ész? Vegyétek észre: embertársak vagytok, nem ellenségek. Születés, életút, halál – és a jó reményben a feltámadás. Tanítják a rendet, de foganatja nincsen. Az érték az emberben hol van? Hite, erkölcse milyen, ha háborút szít, ahol emberség végképp nincsen. Ember vagy – ne feledd, társak vagytok.
A hang ismerősnek tűnik, majd hatalmas fénycsóvával eltűnik.
Bűn és bűnhődés, az esthajnalcsillag fénye villan. Minden tovatűnik, ő pedig mély álomba merül.
Reggel, ébredéskor az álomképek még szédítik. Izzadt teste lassan kienged, izmai újra élednek. Az éjjel gyötrelmében többször is meghalt.
De a felkelő nap cirógató fénye eszébe juttatja a csillagát. Sóhajtva érinti meg a mellkasát, nyugtatva önmagát: ez csak álom volt – mégis maga a valóság.
Tudja, mindig is ezt érezte: a békéért felszentelt világ hírnöke kell legyen.
Mert az ember embertársat nem ölhet soha – sem gondolattal, sem szóval, és legfőképp nem cselekedettel.
Hallja, ahogy susog a levegő, éled a természet. Kel fel a világ.
És ő már tudja, mi a dolga. Mit kell tennie. Mit kell tanítania.
