Szereteted jeléül sűrűn kavargó,
gyémántként szikrázó
hóleplet borítottál rám.
Puha csend, baráti békesség ölel.
Hajnal hasad szememben,
oszlik az éjszakai dúvad sötét.
Rámkövesedett hordalékával az idő,
mint régi vakolat, pereg le rólam,
alatta tisztán ragyogó,
szűzi lelkem nyújtózik.
Aludni térnek a vadállatok;
pirkadati zsoltárként
csak egy rebbenő, fehér galamb
búg bennem szakadatlan.
Örömkönnyeimtől fénylik a táj,
s én sártól és vértől mocskosan
mosolygok a kelő Napra.
Részeg homlokom
távoli csillagokra támasztom.
Belenyugodtam akaratodba, s Te
végtelen szabadsággal fizettél érte.
Szikkasztó vágyaim közepette ma
minden hamis árnyképtől fosztottan,
végre újra érzem arcomon
napod melegét,
a víz bársonyos simaságát,
a szél karmos ujjait.
Kértem, s adtál.
Szóltam, s meghallgattál.
Friss gondolataim
vágytalanul s megtisztulva,
fehér bárányként csengettyűznek elibéd.
Hála és derű rezeg bennem,
rövid imát mormolok:
MINDEN JÓL VAN ÍGY.
