Túlfűtött éjjel, álomlepkék köröznek,
tapintható a csend, épp csak a szél szuszog,
aludni szeretnék, de rám ront a kétely,
üldözőbe vesz, s öntudatlan futok.
Úgy érzem, elakadtam földi valómban,
keringek körbe, nem találom helyem,
hunyorít az ég mély angyalkék szemével,
ám mégis behálóz a gyötrő félelem,
mely a bizonytalanság szürke fátylával
eltakarja időnként az éltető napot,
s ha magával ránt a dermesztő érzés,
mi lesz a holnap - szinte jéggé fagyok.
A fogyó időt nem tudom utolérni,
de boldogságfámat még nevelgetem,
s kiránt a gödörből az örök bizonyosság,
hogy van miért küzdeni, s itt van velem
egy mélyről fakadó, kirobbanó érzés,
mely vadul berúgja az élet ajtaját,
sorsjelző csillagok fáklyaként ragyognak,
s a lélek felismeri valódi önmagát.
